Ennyi a hivatalos sztereotípia. Az árnyaltabb képért nyilván élőben kell őket megnézni. És további információkat felkutatni.
Voltak már Magyarországon, egyszer a Szigeten is, ahol valamiért a délutáni napfényes sávba kerültek, ám egy budapesti klubban mindenképpen kuriózum egy efféle nevezetes csapat koncertje. Mondhatnánk, akkor biztosan túl vannak a csúcson, ha már klubokat is bevállalnak, de esetükben ez nem igaz. Szűkebb pátriájukon, a texasi-mexikói határ környékén kívül sehol sem különösebben ismertek.
A Rodrigez-filmek előtt a hetvenes évek közepétől Tito Larriva latin-punkféleséget játszott több zenekarával. Aztán apró irányváltást követően a blues-rock vonalra állt rá, persze a latinos ízeket maradtak. Egyik legnagyobb slágere eredetijét, az After Dark-ot Cruzados nevű zenekarával követte el 1987-ben. Gyakorlatilag 35 éve állandóan turnézik, és legtöbbször klubokban játszik.
T&T mindenféle fakszni nélkül jött ki a Dürer-kert színpadára, nézett szembe a félháznyi közönséggel és csapott bele a húrokba. Némi morcosság is ott ólálkodott közöttük, Tito napszemüveg mögé bújva ismerkedett a helyzettel, pár szám után azonban ez lekerült és tényleg elkezdődött a koncert.
Amolyan motorostalálkozó-rock szólt. Ez például mindenképpen erősen árnyalja a képet. Pszichedelikus meszkalinrock helyett ZZ Top, Steppenwolf, Alannah Myles idéződtek fel, egy-egy pillanatra, de csak egy-egy pillanatra, mert a hangzás egésze kiérlelt és egyéni. A felismerés leginkább annak mellbevágó, aki nem tudja, hogy csak az első kettő T&T lemez (Tarantism (1997), és a Hungry Sally and Other Killer Lullabies (1999)) hozza a nyers, kiégett agyú mexikói szürreáliát, a többi lemez pedig dögös blues-rock ugyan, de a latinos tudatalatti, váratlan drámai átalakulások, dermesztő mélyütések nélkül.
Ez a koncert a 2008-as Back into the Darkness lemez turnéjának egyik állomása, a lemez pedig T&T szakértők szerint sem a legütősebb anyaguk. Alapvetően végig dögös tört blues alapú rockzene, köztük egy-egy pszchedelikusabb darab (talán hogy a zenekar-azonosító címkét ne kelljen átfogalmazni), de csak távoli emlékként lehet felidézni az Alkonyattól Pirkadatig meglepetésekkel kedveskedő csehóját.
A zenészek látványa azonban némi vigaszt nyújt: Tito Larriva delejes tekintete és homlokába hulló izzadt tincsei, a szép, ám végig kőarcú női basszeros Caroline "Lucy LaLoca" Rippy, a bizonyos megvilágításban az idősödő Bob Dylanre hasonlító, ám higanyszerűen változó arckifejezésekre képes Steven Hufsteter gitáros, és a bizarr grimaszok széles tárházát felvonultató dobos bizony egy összeszokott vidám vámpír társaság benyomását keltik. Vámpírnagyúr és segítői. Tito hangja végig tiszta és átütő, a gitáros vibrálóan izzó stílusa igazi különlegesség, Lucy rezzenéstelen szilárdsággal támasztja alá a zenekart, a dobos arca pedig szerencsére végig félhomályba marad.
Ahogy jönnek egymás után a dalok Titóék rendesen belemelegednek. Láthatóan egyre jobban érzik magukat, a közönség hálás, az ismert dalok felizzítják a hangulatot. A koncert csúcspontján (az After Dark hosszú, majd' tízperces változata alatt) felhívják a közönség tagjait a színpadra, mindenki táncol. Még pár szám, visszataps, az egyik ráadás lehangoló meglepetésként a La Bamba, rockverzióban, a közönség jó részének tetszik, még egy izmosabb darab és az egész befejeződött. Jócskán éjfél előtt.
